Jókai Mór tulajdonképpen az első számú romantikus magyar regényírónak tekinthető, aki munkásságával nemzeti törekvéseket, népiességet, valamint merőben új énszemléletet alkotott. Megálmodott történeteit rendszerint több szálon vezeti, amelyekben minden esetben gondosan ellenpontozást alkalmaz: hangulati váltásokkal dolgozik, miközben írásaiban népies és realista elemek is felbukkannak. Legfőbb karakterei eszményien beállított profillal rendelkeznek, szélsőségesen romantikus (túl pozitív vagy túl negatív) jegyekkel, míg mellékszereplői sokkal színesebb, izgalmas zsáneralakok. 

A 2025-ös esztendő többek között azért is különleges, mert Jókai emlékév; 200 éve született ugyanis egyik leghíresebb magyar írónk, aki számos remekművet hagyott ránk, melyek közül a legtöbb ma is épp oly aktuális mondanivalóval bír, mint keletkezése pillanatában. Nincs ez másképp az Egy magyar nábobbal sem, amelyet most ősbemutatóként tűzött műsorára a Győri Nemzeti Színház.

Nem kis fába vágta fejszéjét a teátrum, amikor kitalálta, hogy a világot jelentő deszkákra adaptálja a színészóriásokkal korábban filmként is már komoly sikereket elért regényt, amely eddig színdarabként még soha nem került bemutatásra. A Zakariás Zalán által dirigált produkció már túl van néhány előadáson, amiről elmondhatjuk, hogy közönségsiker, még úgy is, hogy a lelkiismeretességen itt-ott léket ütött igyekezet meg-meglátszik a végeredményen.

Bár a dialógusok remekül ülnek és mai füllel is egészen jól érthetőek, a rutinos színházi néző számára a darab jelenetei valahogy mégsem igazán tűnnek arányosnak. Néhol a kevesebb több lenne, míg máshol éppen a több jobban állna a cselekménynek. Néhány karakter ráadásul „furcsán lebeg a térben”, nehezen beazonosíthatók, így aki most találkozik először a történettel, komoly esély van rá, hogy picit el fog veszni az események sodrásában. Persze a fő cselekményszál pontosan követhető, ellenben az egyéni finomhangolás a részletek irányába sajnos gyanúsan kevéssé működik. Tény, hogy az eredeti írásmű is meglehetősen töredezett, amelyben igazán csak a történet közepénél kezd jobban összeállni a kép, ugyanakkor ami olvasva, olykor vissza-visszalapozva és kényelmes időbeosztással jól "muzsikál", az színpadon már nem biztos, hogy ugyanolyan jól szól…

A címszerepet a számtalanszor bizonyító és méltán nagyszerű Ungvári Istvánra osztották, aki rendkívül szépen prezentálja előadásról előadásra Kárpáthy János figuráját, ám valamiféle hiányérzet mégis keletkezhet bennünk, különösen, ha a közeli vagy távoli múltban olvastuk a regényt, esetleg épp a Várkonyi-féle sikerfilmhez volt szerencsénk. Jánosunk ugyanis egy meglehetősen fajsúlyos figura, aki bár korábban sok elítélendő dolgot tett, a cselekmény előrehaladtával – és ezzel párhuzamosan futó személyiségfejlődésével – szimpatikusan dévaj sziluettje, ha úgy tetszik, karizmája / vonzereje nem kopik, csak átalakul. Folyamatosan sugárzik belőle a szeretnivaló életerő és az életkorát megszégyenítő elfogyhatatlan energia, amely csupán a végső tragédia bekövetkezténél kezd el drámaian hanyatlani, ám akkor nagyot csattan a padlón. (Kárpáthy 180 fokos metamorfózisán át követhetjük mi is figyelemmel a társadalmi változások fontosságát. János – szintúgy, mint a bibliai Mózes –, idős korára épp csak érintőlegesen kóstolja meg azt a világot, ami következik. Például, amikor ún. Agarászati Egyletről fantáziál, amely nevetség és mélységes elítélés tárgya, s mégis: e drága botorság a korábban politika okán széttöredezett emberi kapcsolatokat békít ki egymással, miközben erős közösségeket kovácsol.) A lezárás - illetve az addig elvezető út jelentős része - tehát pont e szuggesztív linearitás el-elmaradozása miatt túl súlytalannak, erőtlennek hat, amin még a színpadra ereszkedő gigantikus kereszt sem tud segíteni.

Mit kell(ene) (be)látnunk és érzékelnünk a második felvonás utolsó perceiben? Talán azt, hogy bár ritka, de azért létezik-létezhet még olyan patyolat tiszta szeretet / szerelem, amely nem ostobán naiv, sem pedig elkényelmesedetten passzív. Ami két lábon a földön jár, mégis kimeríthetetlen és végtelen. Hogy a valóban mély érzésekhez bőségesen át- és megélt benyomások szükségesek. Amolyan komoly, igazán csúnya, lelket megtipró tapasztalatok. Hogy mindezek megtapasztalása nem életkorfüggő. Hogy nagyon szeretheti és őszintén tisztelheti egymást párkapcsolatban két ember nagy korkülönbséggel is. Hogy valaki képes két különböző személy iránt teljesen egyenértékű és erejű, mégis rendkívül eltérő szerelmet-szeretetet érezni, olyat, ami sosem múlik el. Ez a képesség pedig szégyen helyett megsüvegelendő. Nos, valahogy a legtöbb üzenetet ezek közül annyira nem sikerül magunkba szívni, bármennyire is vágynánk rá. Az eszményinek szánt profilok szélsőségesnek szélsőségesek ugyan, azonban e nagyon is tág kategórián belül már nincs kibontva, megmutatva nekünk nézőknek szinte semmi. Színesen-szagosan prezentált személyiségjegyekben súlytalan, továbbá „kémiátlan” a darabbéli főszereplő páros, ráadásul nem csak együtt, de a legtöbb esetben külön-külön is.

Fanni, a fiatal polgárlány szerepét Buvári Lilla (e.h.) alakítja, s bár a romlatlan, tiszta lelkület mint olyan, végig hitelesen-tökéletesen érzékelhető, karakterének egyéb pórusai azonban már nem kapnak elég lehetőséget a kibontakozásra, színpadi kitárulkozásra. Apró utalások vannak ugyan imitt-amott, ám ezek nem kellően nyomatékosak ahhoz, hogy maradandóak (emlékezetesek) is maradjanak. 

Vele ellentétben Agócs Judit az anya szerepében – aki szintén erősen korlátozott játékidőben mozog a színen –, immár tökéletesen adja át számunkra az információkat Mayernével kapcsolatban. A lánytestvérek is csakhamar kibújtatják szögeiket abból a bizonyos zsákból a szemünk előtt pergő családi jelenetek alatt, ám óriási bánatunkra mindezt Fanni személyiségárnyalásának túlzott rovására teszik. A luxus, a ruhák és kiegészítők iránti sekélyes rajongásuk, illetve a beléjük plántált érdekorientált aranyásó személyiség ennél kevesebből is kiderülne.

Csankó Zoltán vette erős vállára e Jókai feldolgozásban Mayer urat, a családfőt, akinek jelenléte szintén alaposan „meg van számlálva” az első felvonásban, mégis az egyik legszebben és legpontosabban prezentált alak az egész darabban. A szerep jelenetről jelenetre építkezik, lépésről lépésre, logikusan és jó érzelmi ritmusban halad. Amikor pedig egyszer csak kipottyan a történetből, valóban komoly űr keletkezik, amely után fájó hiányérzetünk támad. Lelkünkben érezzük a hiátust és vele együtt a súlyt is, ami szívünket is lerántja kicsit kínzó mélységekbe.

A megkerülhetetlen Abellinót a színpadi verzióban Móczár Bence kelti életre. Az ifjú színművész törekszik ugyan tolmácsolni a mérhetetlen önhittséget, hiúságot és nárcizmust, amely e karakternek sajátja, azonban néha olyan érzésünk támad, hogy némiképpen fiatal még ehhez a kellemetlenül negatív rezgésekkel operáló, ugyanakkor piperkőcen macsós feladathoz. Hasonlóan Ungvári István Jánosához, itt is számos esetben dobozban maradnak férfi-energiák és megfoghatatlan karizmák, amelyek nélkül bár ki van pipálva a feladat, s mondhatni jó is, de mégsem az igazi.

Az előadás egyik igazi fénypontja Hajdu Tibor végtelenül szerethető Kis Miskája. Jókai-mellékszereplőhöz méltón színes és érdekes, rendkívül szórakoztató és egyszer sem érezzük őt túl soknak vagy túl kevésnek. A helyén van a nagy egészben, s láthatóan ő maga is élvezi ezt a próbafolyamat során gondosan kijelölt és körbekordonozott magánterületet, ami kijelenthetjük, hogy teljesen az övé lett. Uralja és gondozza, előadásról előadásra.

Szentirmay gróf bőrébe Rajnai Lázár (e.h.) bújt, akire az a már-már hálátlan feladat várt, hogy a Latinovits Zoltán által korábban már magasra emelt lécet átvigye. Nos, a fiatalember ügyesen vette az akadályokat, a neki szabott korlátok között kifejezetten szép alakítást nyújt. Ennek ellenére mégsem nyomatékosodik és bomlik ki annyira a karakter, mint amennyire kibomolhatna. A figura ugyanis a legtöbb esetben túl "egyívású" marad a vele egyszerre időző színpadi társaival, így az ilyen jelenetekben fénye megkopik, s mint egy kaméleon, inkább beolvad.

Az előadás ötletes forgószínpados-praktikus díszletét és a kort megidézni hivatott jelmezeit Kovács Aliz jegyzi, míg az ősbemutató szövegéért Bereczki Ágotát illeti köszönet.

Az Egy magyar nábob című Jókai regény legelső színpadi adaptációját mindenképpen érdemes megnézni, hiszen nem csupán tanulságos történetet kapunk vele szó szerint élőképekben, hanem még kiváló művészeket is sikerült megnyerni a produkciónak, amely bár még a nemrég születettek első, esetlen lépéseinél tart, ám ha odafigyelünk rá és törődünk vele, akkor egészen biztos, hogy hamarosan a saját lábára áll, útnak indul, s miközben felnő, tovább fejlődik...

A darabban feltűnő művészek: Ungvári István, Csankó Zoltán, Móczár Bence, Rajnai Lázár (e.h.), Buvári Lilla (e.h.), Agócs Judit, Molnár Ágnes, Gyöngyössy Csenge (e.h.), Kovács Anna Boglárka (e.h.), Mézes Violetta, Vincze Gábor Péter, Török András, Hajdu Tibor, Fejszés Attila, Bródy Norbert, Kolnai Kovács Gergely, Pörneczi Attila, Molnár Erik, Janisch Éva, Koppány Zoltán, Szentiványi Nikolett (e.h.), Kalivoda Imre (e.h.), Kelemen Márk (e.h.), Gyimesi Ádám (e.h.), Hegedűs Béla, Dankó Balázs, Takács László, Zink Ferenc, valamint közreműködik a Győri Nemzeti Színház kijelölt énekkara és tánckara.

Az illusztrációk a Győri Nemzeti Színház tulajdonát képezik.

Írta: H.P.K.