Elég csak a borítóra pillantani ahhoz, hogy az ember a kötet hatása alá kerüljön. A finom, de mégsem túl homályos üzenet, amelyet az ábrákkal és a színekkel, két rétegben alkottak meg számunkra, több mint zseniális. Ahányszor a kezembe akad a könyv, én annyiszor révedezem el felette. Engem már a külsőségekkel megvettek kilóra.

Aztán felcsaptam a kötetet - és megvallom őszintén - egészen mást kaptam, mint amit a korábbi Tisza Kata könyvek után vártam. Rövid, erőteljes szövegeket találtam, amelyeket képtelenség besorolni. Nem vers, nem egyperces, nem aforizma, de némelyik majdnem valamelyik. Aztán látom a belső lapon, hogy "pszichoprózák". És tényleg: bár különbözőek ezek az írások, összeköti őket, hogy tömörek, hogy kirobbanóak, hogy személyesek. Néha egyenesen intimek. Tisza Kata nem csak nézi, de látja is az embereket. Ahogy mondani szokás: a veséjükbe lát. És onnan kifelé is tekint. Ezenkívül látja saját magát is, millióféle tükörben. Ezzel együtt néha az az érzésem, hogy a személyes történeteket mindinkább körülfonja homállyal, szóvirággal, nem úgy mint a megfigyeléseiből táplálkozó szövegeknél, amelyek többnyire élesek, és pontosak.

"A" borító.

Ami a személyes szálakat illeti: cinkosan-aljasul meglebegtet valamit, aztán úgy eldugja mind abba a hatalmas és míves szókincsébe, hogy nem győzzük kiválogatni. Mégis, olyan jó érzés felütni ezt a kötetet, mikor úgy érzem, hogy nincs sehogy, és ezekben az állapotokban vidáman tapasztalom, hogy még lakik bennem érzelem.

Ilyenkor néha azt találom, hogy egy számomra idegen világban kalandozom: egy anyáéban, aki sosem voltam, de még lehetek. Aztán egy más szülő gyermekéében, aki nem vagyok, de lehetnék. Idegen párkapcsolati játszmákban is leledzem pillanatokig. Olyanokban, amelyeket nem éltem át, de még átélhetek. Akárhogy is, a legsziporkázóbb pillanatok azok, amikor egy-egy írás azokkal a rövid, harsány soraival éppen szíven talál. Amikor egy mozzanat bennem lüktet a felszín alatt, és felkészületlenül az elevenemre ront. Ez az élmény felkavaró, megindító, és az önkeresés soha véget nem érő folyamatában végtelenül nagy segítség.

Az írónő maga: Tisza Kata (fotó: nol.hu)

Ez a Tisza Kata kötet egészen más, mint az eddigiek: nem jobb, nem rosszabb, csak tényleg más. A régi nagy kedvencem, a Reváns című, még egyfajta naiv tapasztalatlanság helyenként kellemesen hidegrázós mementója volt, amíg Az akik nem sírnak a tapasztaltság, a megéltség nyomait viseli. No

nem a kiéltségét, félreértés ne essék. A perspektíva más, a szerző bölcsebbé lett, de a kíváncsiság és szenvedély nem kopott meg, csak finomodott a kifejezésmód.

Akinek ennyi nem elég, aki szeretné a saját bőrén megtapasztalni, hogy miként hat a napi Tisza Kata és élesben kipróbálná az instant online szívrendítést, az látogasson el Kata facebook-os oldalára, és pörgesse végig figyelmesen a posztokat. Érdemes, hisz rögtön nyilvánvaló lesz, hogy az írónő személyében NEM egy újabb önjelölt megmondó ember, nem egy női Coelho, és nem is egy tipikus ripacs magyar celeb bontakozik ki, "csupán" egy érzékeny és egyébként követőivel meglehetősen barátságos és közvetlen nőt láthatunk, aki konyít valamennyit az emberi lélek rezdüléseihez szakmájából, és nyitottságából adódóan. Olvassátok őt!

EveCarrot