Don Quijote történetéről mindenki fejében él egy kép. A 17. századi spanyol regény kissé félnótás alakjai annyi formát öltöttek a századok során, hogy felsorolni sem volna egyszerű. Mégis, mindazzal, ami a Szkéné színpadán történik Don Quijote címen, még minket, sokat látott közönségmatériát, a mindenkori elfogult kritikus-közösség véresszájú képviselőit is sikerült meglepni.

A nap végén, munka után olyan kellemes elzarándokolni valami darabra. Az a darab aztán rögtön nem valami, hanem az, ami (!), ha feltűnik benne egy maroknyi, minden tehetséggel megkent színész.* Ezért aztán fogtuk fáradt elménket, és kitártuk a Szkéné színpada felé.

A minimalista kellékek, illetve a színpadkép első pillantásra is levettek minket a lábunkról. Nem volt biztos, de aztán hamar körvonalazódott, hogy a helyszín egy afféle terem a zártosztályon, ahol a páciensek vagy begyógyszerezve élhalódnak, vagy pedig magukat, illetve az intézmény más lakóit szórakoztatják a cifrábbnál cifrább elmeszüleményeikkel pár négyzetméteren, fehér falak közé zárva.

A történet két bájosan stikkes központi figurája, a későbbi Don Quijote és Sancho Panza, akik műszakos nővér felolvasása nyomán kapnak vérszemet és pattannak képzeletbeli ló és szamárhátra. Mikor nincsenek kiütve, kalandok, találkozások, érzelmek százait élik át ott, a kórteremben.

Ráhangolódna a darabra? A hvg.hu jóvoltából megteheti!

A szövegek jellemzően korhűek, eredeti fordításokból születtek, némi kortárs humorral fűszerezve. Ez hatalmas élmény, különösen, hogy a színészek képesek tartalommal megtölteni a veretes monológokat, dialógusokat. Mindazonáltal egyszeri néző legyen a talpán, akinek a füle és agya egy hosszú munkanap végén az első perctől képes dekódolni a cikornyás mondatokat. Kell némi ráhangolódás, figyelem, azonosulni vágyás, hogy az ember a kórteremben, majd a 15. századi spanyol tájakon találja magát, hogy hőseinkkel bevegye a mutatós kurtizán, Dulcinea nárcizmussal körbebástyázott, képzeletbéli kegyeit.

A tér, a színpad hamar megtelt élettel: igazán megkapó volt, ahogyan a spanyol zenei elemeket keverték posztmodern mobilos hangeffektekkel, ahogy egyszerre volt jelen a lesújtó valóság és a csacsi történet; hogy szemünk láttára öltöztették a betegeket (igen, egy újabb darab, ahol Mucsi Zoltánt mezítelenül tekintheti meg a nagyközönség - aki ilyesféle élményeket gyűjt, az is bátran fizessen be a darabra, mert bizony van egy kis izgi nudi a közepibe'), ahogy a két ápolt alsóban, pacuhán, olykor félmeztelenül zúzza, meglovagolja, üti-vágja a matracokat: az egyetlen dolgot, amely azon a helyen szabadságélményük eszköze lehet.

Mi pedig egyszerre éreztük viccesnek, és borzalmasnak, ami a szemünk előtt történt. Valóság és képzelet összemosódott, az idő elvesztette a jelentőségét. Az alkotók azért vigyáztak a lelkünkre: megkapargatták a szörnyű valóság sosem gyógyuló sebét, mégis flamenco-new wave elemekkel, dús idomokkal megáldott Dulcineával, és jókor elsütött poénokkal tették jobbára felhőtlenné az élményt. A darab pont akkor ért véget, ahol még néztük volna: szóval éppen jókor. Köszönjük az élményt, és lehetőséget, hogy ráébredhettünk: "Mi mindannyian Don Quijote-k vagyunk!"

Répási Évi