"A darab Kai Hensel 2002-ben Német Ifjúsági Színházi díjjal jutalmazott monodrámája egy tanár és egy osztály különös háborújának története." - írják mindenütt. És már az alaphelyzet is ütős: az osztály levelet fogalmaz meg Klamm tanár úr részére, amelyben kijelentik, hogy őt teszik felelőssé az érettségi előtt öngyilkosságot elkövető iskolatársuk haláláért. Klamm, a némettanár látszólag jól kezeli a súlyos vádakat; igyekszik a lehető leghétköznapibb módon viselkedni, és megtartani óráit. Azonban diákjai makacs hallgatása, és a súlyos vád lassanként Klamm bőre alá hatolnak, és az őrületbe kergetik. És amikor azt írom, hogy őrület, akkor nem egy amolyan elvont, gyenge, jelzés-szerű eltorzulásra célzok, amit a jóérzésű egyszeri ember a extrém-érzékeny srácok elé tárna, hanem egy amolyan valósnak tűnő, már-már klinikai állapotra, amely képes a nyegle kamaszokat is felrázni.

...mit tapasztaltam?

Az előadás előtt néhány perccel érkeztünk meg a Kolibri Pincébe, hogy rádöbbenjünk, ez a darab nem is igazán nekünk, kíváncsi érdeklődőknek szól (úgy tűnik, nincs külön műélvezőknek szánt előadás - akit civilként érdekel a darab, válthat jegyet és készséggel beengedik, de készüljön fel rá, hogy hátul fog ülni), mindinkább középiskolás osztályoknak szánták. Volt is csodálkozás a "recepción", hogy mi bizony nem az osztályhoz tartozunk (a szemránckrémeink ötösre vizsgáztak), hanem önálló, felnőtt, műértők vagyunk (hogyne, persze), akiket semmiképpen sem az ofő lökött be a pinceajtón. Kabát le, diákérzések be, és már nyílt is a "tanterem" ajtaja.

Azok a klasszikus-ronda, kopott, zöldnek csúfolt padok vártak benn, amelyeket olyan jól ismertünk középiskolás éveinkből. Persze, a valódi padokba valódi középiskolásokat tereltek, akik kezdetben cseppet szorongtak ugyan, de viszonylag feloldódtak az ismerős helyzetben. Leültek a barátaik mellé, elfeküdtek a padon, és várták, hogy "becsöngessenek".

Eközben mi, a felnőtt nézők hátrébb foglaltunk helyet. A diákérzéseim elfuserált szülői érzésekké kezdtek átalakulni: olyanok lettünk, mint azok az ádáz anyukák és apukák, akik valamilyen nagyívű indokból beülnek egy tanórára, hogy megtekintsék, miként teljesítenek kamasz-kóros bogárkáik. Fészkelődés, telefon lehalkítás, és vad aggodalmak jellemezték azokat a perceket, merthogy biztos voltam benne, hogy az intézkedések ellenére is megoldja a telefonom, hogy zajt csapjon a legdrámaibb pillanatban. Klamm tanár úr (Scherer Péter) pedig beviharzott, de úgy, hogy a szoknyám is meglebbent, a nebulók pedig menten elhallgattak. Az óra megkezdődött, az atmoszféra átalakult, a telefonom meg szerencsére néma maradt.

Ahogy Scherer Péter/Klamm tanár úr katedrára lépett, egyértelművé vált, hogy mégsem leszünk a terem végébe szorított, felesleges szülő-alakok: számunkra is volt hely, mi is újra átélhettük a diáklétet. Olyan volt az egész, mint egy időutazás. Teljesen átlagos iskolai óra kelt életre körülöttem: a diákok nevetgéltek, a tanerő fegyelmezni próbált, én pedig úgy, mint régen, fogtam a fejem, hogy már megint mások miatt hallgatom a fejmosást. Scherer Péter felettébb érdekes tanárnak bizonyult: egyszerre volt karakteres és átlagos. Az elején kicsit olyan volt, mint mikor egy jó tanár valamiért unalmasnak, átlagosnak szeretne tűnni, mert azt hiszi, hogy ezzel sebezhetetlenné válik.

A helyzet azonban hamar kibillent a megszokottból; mire belehelyezkedhettünk volna a szokásos osztálytermi hangulatba, Klamm kirángatott minket onnan. Szembesítette az osztályt a levéllel, amelyben a közösség súlyos vádakkal illette őt. Ennek ellenére a társaság makacsul hallgatott, és ez a "háború" lassan-lassan kikezdte Klamm kezdeti nyugalmát.

Klamm egyszemélyes pokla percről percre szippantotta magába a jelenlévőket. A helyzet pedig egyre személyesebbé és szenvedélyesebbé alakult. Klamm olykor meg-meg szólította diákjait, próbálta felvenni a hétköznapok életének ritmusát, igyekezett átadni a tananyagot, de túl meredeknek bizonyult az a bizonyos érzelmi lejtő... és ő képtelen volt visszakapaszkodni.

Az ember azt gondolná, hogy minden perc emészthetetlen dráma, de mégsem így éltük meg az előadást. Az események olykor az arcunkba csaptak, de ügyeltek rá az alkotók, hogy legyenek humoros pillanatok, hogy legyen időnk oldódni, és megemésztetni mindazt, ami körülöttünk zajlik. A srácok igazán élvezték, hogy olykor a "tanár" a játéktérben képes volt valóban megszólítani, és maradéktalanul bevonni őket, mi pedig a kívülállóság jótékony, de egyre vékonyodó pajzsán át időről időre megtapasztalhattuk, hogy milyen ahhoz az osztályközösséghez tartozni, ahol Klamm a némettanár, és ahol az elmúlt évben, az érettségi előtt egy lány felakasztotta magát.

A darab igazi varázsa abban rejlett, hogy nem vált el élesen a színpad és nézőtér: a művész úr mindvégig közöttünk járt, olykor megérintett minket, a szemünkbe nézett, hozzánk beszélt. Így aztán az elkülönülés páncélja sem védett túl sokáig. Eközben pedig képtelen voltam másra gondolni, hogy ha ez az egész így letaglóz engem, akkor az a sok kamasz ott elől egy hétig csak hápogni fog. 

Amikor a darab véget ért, rendesen vigyorogtam magam elé, mert pont úgy volt, ahogy az ismerősöm mondta: nem tudtuk levenni a szemünket Scherer Péterről hetven percen át. És még ennél is több történt: a középiskolából régen kinőtt elménket egyszerűen nem hagyta nyugodni az életre hívott Klamm tanár úr és az ő tragédiája. Még órákon át ott volt velünk a fokozatos beszűkülése, a tekintete, a kétségbeesett próbálkozásai, kitörési kísérletei, Scherer Péter magával ragadó tanári jelenléte, és eggyé válása a szereppel.

A villanyt felkapcsolták, mi pedig a tapsot és a magunkhoz térést követően beszélgetni kezdtünk. Éreztük, hogy itt most valami történt, és hogy ami történt, az elképesztően intenzív volt. Megállapítottuk, hogy igen nagy kár, hogy nincs lehetőségünk "visszatekerni" a látottakat. Szinte szükségét éreztük, hogy jobban megvizsgálhassunk azokat részleteket, amelyek olyan zsivány módon felkavarták a lelkünket.

Ezen a ponton kicsit sajnáltuk is, hogy nem hazudtuk magunkat az osztályközösség részének, mert a srácok nem maradtak magukra az élménnyel, hanem szakértő segítségével, és jól megfogalmazott kérdések mentén közösen dolgozták fel az átlagos helyzetként induló, de tragédiává fokozódó helyzetet. A cél elsősorban az volt, hogy az ő kommunikációs-, konfliktuskezelő- és empatikus készségeiket fejlesszék. A gondolkodás és a szórakoztatás egy új lépcsőfoka tárult ki előttünk, amellett, hogy a hagyományos színházi keretek abszolút újraértékelődtek, és már-már felülbírálódtak.

Érezd a bőrödön, amit ő érez... Lásd a szemében a szenvedést... Éld át az ő széthullását... Állapodjon meg a puskacsöve a te homlokodon is... ugyan mivel lehetne hatásosabban kimozdítani a Facebook-közönyös, új nemzedéket? Hogyan késztesd őket arra, hogy kerüljék el önnön végzetüket olyanképpen, hogy ne a saját kárukon tanuljanak? Nos, pontosan így.

Fotó: Klamm tanár úr - Scherer Péter (Fotó: Kolibri Színház)