Égig emelni a szíveket – Crippled Black Phoenix, Publicist UK, The Devil’s Trade – Doornroosje, Nijmegen (koncertbeszámoló)

A brit Crippled Black Phoenix zenekart 2004-ben hozta létre Justin Greaves multiinstrumentalista dalszerző. Ő előtte olyan kultikus angol sludge/doom metal zenekarok dobosa volt, mint az Iron Monkey vagy az Electric Wizard. A CBP azonban nem nevezhető egyértelműen metál zenének – monumentális, pszichedelikus progrock inkább, szokatlan hangszerekkel. Mivel a december 15-ös, holnapi pesti bulira nem tudtunk volna elmenni, megnéztük a turnét Hollandiában. Beszámoló kattintás után!


Amikor megérkeztünk, A The Devil’s Trade, vagyis a hazánkfia Makó Dávid kezdte éppen műsorát. Dávid egyszemélyes show-ja annyira megtetszett a Crippled Black Phoenix góréjának, Justin Greavesnek, hogy elvitte a Stereochrist énekes projektjét Európa turnéra. Ez a zene, amely egyszerre táplálkozik az amerikai gitárcentrikus folkzenékből, magyar népzenéből (volt Hulljatok levelek feldolgozás is) és Tom Waits örökségéből, nem kíván zenekart. Tökéletesen elég Dávid egyedül a színpadon. Az, hogy a közönség „műértő” volt, eufemizmus: az akusztikus koncert alatt gyakorlatilag egy pisszenést nem lehetett hallani, suttogva beszélt, akiknek muszáj volt beszélni. Általában elmondható volt a Doornroosje közönségéről, hogy tökéletesen tisztában volt vele, mire jött. Persze itt sem tolonganak tömegek a nyitó előadáson, de azért nem kellett szégyenkeznie, minimum 50-en voltak kíváncsiak a The Devil’s Trade-re, ami otthon, a jelenlegi sivár helyzetben már gyakorlatilag teltházas klubesemény.




Ez élőben sokkal keményebben odavert...

A Publicist UK műsorára már többen bejöttek. A csapat nemrégiben alakult, de máris a Replase-nél vannak, ez pedig annak köszönhető, hogy a soraikban tudhatnak két thrash metal nagyágyút, a Revocation basszeros Brett Bambergert és a Burnt By The Sun/Municipal Waste dobos David Witte-t. Meg annak is, hogy kurva jó csapat. De sajnos rájuk húzták a kritikusok a „post-punk”, és az „indie” jelzőket. Az utóbbi még talán megállná a helyét, amennyiben az indie zenekarok ilyen tökös rákendrollt tolnának. De hát nem tolnak, sajnos. A „post-punk” kategóriát pedig sosem értettük, ahogyan az összes ilyen „post-valamit” sem. Nem vagyunk túl semmin, a zene nem lineáris, hanem térben és időben végtelen valami. Mutálódik, növekszik, de nem fejlődik, természettudományos értelemben legalább is egyáltalán nem, szerencsére. Számunkra a Publicist UK egy elszállós, darkos rock ’n ’roll zenekar benyomását keltette, amelyik nagyon élő kapcsolatot ápol a punkzene primitív és hisztérikus ősvonalával. A tökéletesre sikerült bemutatkozó lemezt hallgatva sem számíthattunk ilyen erőteljes koncertre. Annak ellenére mondjuk ezt, hogy a banda nem az a sokat mozgós fajta: egyedül az énekes Zachary Lipez szorongó, ideges tántorgása volt esemény a színpadon. Ez egyébként tökéletesen passzolt a zenéhez. Prófétikus punkzenének mondanánk, ha mindenáron valami kretén skatulyát szeretnénk nekik találni.

A Crippled Black Phoenix koncertje két és fél órásra volt kiírva, ami azért barátok közt is aggasztóan soknak tűnik bármilyen rockzenéből. Mivel a koncert után még egy órás autózás várt ránk igazi holland takony időben, az első hangoknál még nem voltunk benne biztosak, hogy végig maradunk. Buta kétség volt.

Az új lemez, a Bronze intrójával, a négy és fél perces szintizésből álló Dead Imperial Bastarddal már kellően eltávolítottak minket az időérzékünktől, aztán ez így is maradt a majdnem három órás bulin végig. A Crippled Black Phoenix zenéje élőben olyan, mint egy hatalmas, mitikus hegység. Monumentális, de minden pátosztól mentes, és idő kell hozzá, hogy átérezd. Háromszor gondoltuk azt, hogy ez a koncert csúcspontja. Először a koncert harmadánál, az évtized bluesrock riffjét rejtő Champions of Disturbance majdnem negyed órás verziója közben. Aztán jött a feloldás, a King Crimson-főhajtás Born In a Hurricane-nal. Élőben a harsona még nagyobb tutiság, mint lemezen. A Doornroosje hangmérnöke megállta a helyét, ilyen összetett zenét hangosítani nem egyszerű feladat. Feltételezzük, nem az ő hibája volt, hogy Belinda Kordic első megszólalásait egyáltalán nem hallotuk. Az énekesnő elég rossz színben volt, később a merchpultnál találkoztunk vele,
meggyötörtnek tűnt. Amikor csak vokálozni ment fel a színpadra, spórolt is a hangjával. Később azért ő is elkápráztatott minket flamenco-szerű énekével, amelybe nem egyszer vad sikolyokat is kevert a lá Diamanda Galás.


Crippled Black Phoenix + Makó Dávid (HAW, Stereochrist, The Devil's Trade) a Turn To Stone-t nyomja a Doornroosje-ben

A második csúcspont a Joe Walsh feldolgozás, a Turn To Stone volt. Vendégénekesnek pedig szerepelt benne a rockos énjét is megvillantó Makó Dávid, aki a verzéket felváltva énekelte Daniellel. Aztán egy nagyon súlyosra vett 444 következett duplázóval és metál riffeléssel, majd We Are The Darkeners és el. Aztán persze visszajöttek, Justin viccesen meg is jegyezte, hogy túl vannak a kötelező kamu elbúcsúzáson. Itt látszott rajtuk először, hogy elégedettek a bulival. A ráadás blokk pedig végleg az egekig emelte a szíveket: a We Forgotten Who We Are közben lehunyt szemmmel, átszellemülten mozgó emberek látványánál már csak a zárás volt katarktikusabb. A csapat második lemezét nyitó Burnt Reynolds című dal előtt Daniel megkérdezte, fogunk-e énekelni vele. De arra, hogy az egész koncertterem teli torokból, mégis tisztán és picit sem hamisan együtt énekel vele percekig, nem hiszem, hogy számított. Justin egy idő után lejött közénk, vezényelt, velünk énekelt, aztán valakinek a nyakába akasztotta a gitárját, és csak hallgatta, ahogy zúg az egész terem. A hangok tengerében együtt lebegtünk ott, sok ismeretlen és ismerős vált közös részévé valami nagy és szép dolognak. Több volt ez, mint egyszerű rock koncert.

A három banda most csütörtökön játszik a Dürer Kertben.
FB esemény: https://www.facebook.com/events/538250073025313/

Srég

powered by Blogger | WordPress by Newwpthemes | Converted by BloggerTheme