A The Strokes 1998-ban alakult amerikai indie rock and roll banda (volt). A közel húsz éves formáció 2001-es Is This It című albumával robbant be. Ez az időszak volt mondhatni az indie aranykora, a Strokes és frontembere Julian Casablancas pedig sütkérezett ebben az aranyesőben. Az Is This It-et még négy nagylemez követte, azonban egyik sem tudta megugrani annak sikerét, sőt Julian mint frontember is elkalandozott, rövid szóló karrierbe kezdett. Három év hallgatás után megjelent a Future Present Past EP ami talán visszahozza a kezdeti hangzást.

Az Is This It egy igazi indie album volt, ami magán viselt némi garage rock-os vonalat is. Ezt az irány követte a banda egészen 2011-es Angles című albumig. Viszont ettől kezdve mintha felhígult volna a zenéjük: átvettek mindenféle elektronikus alapot, beleloptak egy kis szintit, lágyítottak az éneken. Összességében lágyabbá vált a hangzás, tiszta ’80-as évek volt az egész. Sok kritikát kapott a zenekar,  de voltak akik merésznek tartották ezt az újítást, sőt kifejezetten jónak. 

A változást rengeteg szempont szerint lehet vizsgálni, értelmezni. Maga a folyamat nem egy rossz dolog, különösen, ha megmarad valami egyéniség, valami sajátosság az adott banda hangzásában. A The Storkes esetében az egyéniség megmaradt, hiszen Casablancas stílusa, előadásmódja egészen egyedi, a gitárszólóik pedig még mindig zseniálisak – bár Jack Whitehoz még mindig nem érnek fel, de egész jó úton haladnak e téren. Az viszont elkeserítő, hogy a zenekar szinte lohol a trendek után. A zenei divat iszonyatosan nagy erővel nyomja rá a bélyegét a zenéjükre és lássuk be, ettől lesz az eredmény sz@r.

Bár azt is lehetne mondani, hogy ez már a kezdetektől így volt, hiszen a zenekar berobbanásakor tombolt az indie, ők pedig a stílusnak tökéletesen megfelelő albumot dobtak ki, amiért meghaltak a tinik. Az Is This It-ben azonban még volt valami egyéniség, érezni lehetett, hogy a srácok szívből játszanak, és tényleg adni akarnak valamit a közönségnek. Aztán fordultak a trendek és a fiúk is más irányba néztek, ami alapvetően nem lenne gond, ha megmaradt volna az adni akarás, de ennek sajnos nyoma sem volt. Ezt valahol ők is érezhették, hiszen 2009-ben Casablancas rövid – és kifejezetten pocsék – szólókarrierbe kezdett, majd pedig amikor 2011-ben visszatértek, már egy teljesen új irányvonalat követtek. Ahogyan a 2013-as Comedown Machine is tovább vitte a lágyabb, ’80-as évekbeli langyibb vonalat. A frontember, aki előtte szexi bőrgatyába tombolt a nagyérdemű előtt, most csupán erőtlenül pusmog a mikrofonba. A gitárszólókat és az ütemeket pedig felváltotta valami lágyabb, valami popos, valami, ami inkább hasonlít egy rituális szertartás jól bevált nyitódalához, esetleg egy tuti befutó, nagy koncerteken kiválóan játszható tucathoz. 

Az első és egyetlen Single a Comedown Machine c. lemezről...

Ezt a hangzást követte a legújabb – három év hallgatás után, minden reklám és beharangozás mentes – EP is, amire csupán három dalocska került fel. A kezdő Drag Queen-ben úgy vonyít Casablancas mint egy bagzó macska, bár az alap azonban egészen tűrhető. Kissé pszichedelikus, inkább már ’70-es éveket idéző, a gitár szólóval viszont még is jól működik. A soron következő Oblivius-ban mintha csak visszaugranánk 2001-be, feltűnik egy kicsit a régi Julian, jóval erőteljesebben hat egymagában ez a szám, mint az egész kis EP, ahogyan a Threat of Joy is visszarepít minket a jó öreg indie világába: végre a frontember sem erőtlenül nyávog.