A Győri Nemzeti Színházban járunk, ahol az idén 400 esztendős Jean-Baptiste Poquelin, vagy ismertebb nevén Molière előtt tiszteleghetünk egy igazán örökzöld témát – sőt, témákat – felvonultató előadás megtekintésével. Nem más ez, mint a szerzőóriás egyik legismertebb műve, A képzelt beteg, méghozzá Zakariás Zalán rendezésében.

  Az emberek életét – sajnos – folyamatosan megnehezítik, sőt, időnként már-már ellehetetlenítik a különböző kórságok. Hogy ne menjünk túl messzire, elég csak az utóbbi pár évben világon végigsöprő Covid-járványra gondolni. Rengeteg ember betegedett meg, került kórházba, akik közül sajnos sokan el is hunytak. Ennek a jelenségnek a hatására többen kénytelenek voltak átértékelni és újraszervezni korábbi életüket. A haláltól való félelem ilyenkor felerősödik, s bár fontos vigyázni magunkra, egyvalami biztos: egyikünk sem él örökké. Éppen ezért nem mindegy, hogy a földi létben töltött napjainkat hogyan, miként, és kivel-kikkel vészeljük át. Bizalommal tudunk-e lenni a közvetett, illetve közvetlen környezetünk irányába, s van-e értelme haragot tartani egy egész emberöltőn keresztül?...

  Amikor felmegy a függöny, zöldbe borulunk. Zöld itt minden. A falak, a padló, de még az ágy és az ágynemű is. Összezavarodunk. A zöld alapvetően a természet, a harmónia színe, sőt, mint ismeretes, az emberi szem retinájának megannyi receptora fogékony rá: vonzza a tekintetet! Ellazít, nyugodtabbá teszi a légzést… Ezért is használják előszeretettel kórházi környezetben. És akkor ímhol a paradoxon! Mindez a regenerációs képesség, amivel a zöld szín rendelkezik, képzettársításunk során átcsap az egészségüggyel kapcsolatos élményeinkbe. Szabad-e megnyugodnunk, vagy mégis inkább aggódnunk kellene? Ez az apró kétely végül a gondolatainkba fészkeli magát, s bár egy fergeteges – modern köntösbe bugyolált – komédiát vélünk látni, egy idő után elkezd fájni az élmény. Legszívesebben csuklónkat nyújtanánk fel a színpadra, hogy a mi pulzusunkat is tapintsák ki, esetleg fektessenek is le néhány pillanatra, csak hogy helyére billenjen jojózó vérnyomásunk.

  A hipochonder karakterek előszeretettel – és sikerrel – alkalmazott vígjátéki figurák. Argan is az, akit a Jászai Mari-díjas Csankó Zoltán játszik frenetikusan. Az ember általában hajlamos kigúnyolni, kinevetni az ilyen „becsípődéssel” rendelkező személyeket, pedig a felszín alatt korántsem ennyire mókás a diagnózisuk. Ők ugyanis tényleg betegek, legalábbis sérültek. A bajuk pedig általában közel sem fizikai, hanem sokkal inkább lelki eredetű.

  Főszereplőnk mindenekelőtt végtelenül magányos. Betegségüldözése pedig nem cél, hanem eszköz; szeretné, ha mások figyelnének rá. Törődésre vágyik, őszinte szeretetre, amit véresen komoly egészségügyi álcába csomagol, csak hogy szenvedése a körülötte lévők előtt kellően hiteles legyen. Arról nem tudunk semmi konkrétat, hogy Argan első feleségével való viszonya milyen lehetett, de az a látottak alapján több mint gyanús, hogy asszonya halála volt a fordulópont. Komoly trauma, amely végül ezen labilis állapotba sodorta. Argan lányaival kapcsolatos relációja is nagyjából ezt a feltételezést támasztja alá: a gyerekek minden rossz szokása ellenére imádják édesapjukat, aki mellett a megfelelő pillanatban kellő tanúságot is tesznek. Nem úgy a mostoha…

  A feleség (Szina Kinga végtelenül szórakoztató alakításában) tipikus haszonleső, mai divatos kifejezéssel élve aranyásó, aki annak idején kizárólag a jólét és siker érdekében kötött házasságot. Tökéletes manipulátor és színésznő. Kihasználja egy lelkileg sérült ember jóindulatát és szeretetéhségét. Valószínűleg a gyász mély perceiben csíphette meg magának főhősünket, aki akkori szenvedéseit felnagyítva és kivetítve olyan képet festhetett önmagáról, mint aki már amúgy sem húzza sokáig. (Csak aztán a – színlelt – asszonyi szeretet ismét visszaadta férfiúi bizodalmát, s ezzel élniakarását is.) Argan egyébként tán menne is, maradna is. Szimbolikusan két szeretett nő, egykori és jelenlegi nej között vergődik, Élet és Halál között. De vajon itt is győz végül az igaz szerelem?...

  Az előadás hemzseg a helyzetkomikumoktól, a mai nyelvezet pedig sokat dob a darab dinamikáján, gördülékeny, könnyed. Néha talán túlságosan is, de hát ez itt már a XXI. század, haladni kell a korral, hogy a szakmabeliek a jelen generációkat is Thália templomába csábíthassák.

  A készítők rendkívül ügyesen ötvözték Molière vaskos munkásságát, minden fontos darabjából a leglényegretörőbb, legaktuálisabb gondolatot ragadták ki, reflektálva nem csupán az éppen hömpölygő színpadi eseményekre, de jelen társadalmunkra is. Vállunkra szállnak a súlyos szavak, oly könnyedén, akár egy pillangó a díszlet padlójáról.

„Amit a hernyó a végnek lát, az a pillangónak a kezdet.”

  A változás az életben elkerülhetetlen. Tőlünk függ, hogy ragaszkodunk-e egy – gyakran csupán csak vélt – biztonságérzethez, vagy pedig lepke módjára egyszer tovalibbenünk. Ha úgy tetszik: kikelünk-e ún. bábjainkból, hogy egy nap szárnyakat kapva, a magasból rálássunk a világ igazságaira. S bár egy pillangó rövid életű, érdemes megfontolni egy ugyan talán már kurtább, ugyanakkor mégis minőségi, felhőtlen, a korábbinál boldogabb életet. (Avagy, a rövid, de minőségi idő ér-e többet, vagy a hosszú, apatikus, gyakran boldogtalan? A pillangó egyébként ógörögül ’pszükhé’, melynek jelentése: lélek.)

  Argan kedvenc állata – mint az előadásból megtudjuk – a tigris, mely igazán találóan bizonyos kultúrákban a hatalom, fenséges önkény jelképe, sőt, Kínában a betegségdémonok elűzőjeként tisztelik. Mint bizalmatlan, szorongó ember, főhősünk jelenetről jelenetre szenzitizálódásra igencsak hajlamosnak bizonyul. Túlzott erővel és negatív érzelmekkel reagál az őt ért ingerekre. Túlérzékenységével rosszul viseli környezetét, ezért inkább elfordul, önmagába / hipochondriájába menekül, figyelme pedig folyamatosan lebeg a lehetséges veszélyeket kutatva. Ilyen veszély a nyavalyákon túl az is, hogy mi lesz a lányaival. Bár hangjában gúnyos élccel hangoztatja, hogy ki kívánja tagadni őket a végakaratából új felesége javára, mégis, ha jobban belegondolunk, akár tudatosan, akár tudattalanul, de ebben is akad némi ráció…

  … Az egészség számára sokkal drágább és becsesebb, mint a pénz, hiszen neki magának is minden kiadást megér, ráadásul egy orvos kifejezetten jól keres. Tökéletes vőjelölt hát egy medikus, aki által Argan önmaga számára „biztos talajt” (biztonságérzetet) nyer, míg saját szemüvegén keresztül titkon lányának is ugyanezt a körülményt szánja – még életében. Azt pedig talán senkinek sem kell mondani, hogy napjainkban a közegészségügyi ellátás hol tart, s hogy ezáltal mennyire megnövekedett a kiszolgáltatott páciensek száma. A magánszektor viszont a tehetősek számára virágkorát éli... Nagy szerencse hát ilyen időkben egy privát orvos a háznál.

  Argan látványos önzéséből tehát a felszín alatt némi emberség is fakad. Szíve legmélyén nagyon is gyermekei javát vágyja, még ha mindezt meglehetősen „mérgező módon” interpretálja is. Új párja egyáltalán nem partner a gyermeknevelésben, a családban magára maradt férfiként pedig elöljáró női példa nélkül, két leánygyermekkel megbirkózni igencsak komoly buktatókat rejtő feladat.

  Családjukon belül bár vannak elmosódott határok, kifelé haladva azonban ezek már meglehetősen merevek. Nem kifejezetten tartanak kapcsolatot idegenekkel – szinte csak és kizárólag orvosokkal –, így nem is igazán vannak barátaik, továbbá társasági életük sem pezseg. Ez a rokoni közelség egyértelműen a (belső) biztonságról szól, egy védőburokról, a szülő pedig saját életvitelével igyekszik befolyásolni utódjait is. Argan csak akkor hajlandó elfogadni gyermeke leendő párját, ha az tökéletesen beilleszkedik ebbe a szerepbe, vagyis abba, amit ő akar. A férfi számára a vőnek való teljes kiszolgáltatottság lehetősége okán egyáltalán nem kívánatos, se nem lehetséges a bizalom efféle teljes megerősítése. Ő csak az orvosokban bízik, hiszen „élet és halál urai”, ami Isten után a legnagyobb hatalom.

  Az emberek lételemének alapszükséglete a bizalom. Az élethez való legalapvetőbb hozzáállás a bizalom és a bizonytalanság kettőssége, a bizalom pedig minden esetben kockázatos vállalkozás, amivel többet lehet veszíteni, mint amekkora előnyhöz juthatunk annak honorálása esetében...

  És, hogy mindebből mi a tanulság? Összeszámlálni is nehéz, mennyi minden, arról nem is szólva, hogy A képzelt beteg mindenkihez szól, még ha nem is feltétlenül ugyanolyan úton-módon. Mindenesetre ne legyünk – túlságosan – önzők, lássuk meg, ha valóban szeretnek bennünket és forduljunk az önzetlenség irányába. Gyors megoldásokat se várjunk, hagyjunk kellő időt a biztos alapok megteremtéséhez, továbbá a megfelelő bizalom szárba szökkenéséhez. Viszont, ha mindez megvan, ne is késlekedjünk, hiszen az élet rövid (keressünk a mában kapaszkodót), ezért azokra szánjunk megfelelő időt és kellő figyelmet, akik és amik ezt valóban meg is érdemlik tőlünk. Soha ne felejtsük el kimutatni feléjük a szeretetünket! Legyünk óvatosak, kritikusak és őszinték, ugyanakkor jóindulatúak is, s vegyük észre, ha valaki segítségre szorul. Ne menjünk el mellette, és főleg ne használjuk ki aktuális gyengeségeit. Sebeket – legyenek azok testiek vagy lelkiek – csakis szeretettel gyógyítsunk, akár orvosok vagyunk, akár nem. A komédia, ahogy Molière is mondja, véget ért, s csak most, a színfalakon túl kezdődik igazán a nagybetűs élet…

  Az előadás további szereplői: Fejszés Attila, Mózes Anita, Foltányi Edina eh., Haszonics Anett eh., Karácsony Gergely, Pörneczi Attila, Hajdu Tibor, Nagy Balázs, Sárközi József, Kurucz Dániel, valamint a Győri Nemzeti Színház tánckara. A vagány fordításért Bognár Róbert, a zöldíszletért Csíki Csaba, a kreatív jelmezekért pedig Cs. Kiss Zsuzsanna felelt.

   Záróakkord: A darab különleges plakátját – meglehetősen egyedi módon – Malasits Zsolt festőművész készítette. Különlegessége azon túl, hogy a győri színház jubileumi előadását promótálja, az, hogy jó célt is szolgál: a premierrel egy időben árverésre bocsájtották, a licit pedig egészen az utolsó Képzelt beteg előadásig tart. A befolyt összeget teljes egészében a Gyermekmentő Alapítvány javára ajánlják fel. Akit érdekel ez a roppant nagyvonalú akció, az a malasitsgaleria[kukac]gmail.com e-mail címen tudja jelezni az alkotó felé vásárlási / licitálási szándékát. A kép paraméterei: 100 cm x 70 cm, olaj-vászon, keretezve.

Az illusztrációk a Győri Nemzeti Színház, ill. Malasits Zsolt tulajdonát képezik.

Írta: H.P.K.