Sötét űr a budapesti Belvárosi Színház színpadán, ahová 15 év után Galgóczy Judit hívására egyszer csak hullócsillagként bepottyan Nóra – ám ezúttal nem tőle kívánnak, hanem ő kíván. Vajon teljesül?

Ha nem is ismerjük / emlékszünk már kristálytisztán Henrik Ibsen eredetijére, a kortárs amerikai drámaíró, Lucas Hnath folytatásnak szánt alkotása akkor is tökéletesen érthető. Vagyis, inkább elgondolkodtató. Szabadság – család – szerelem Bermuda-háromszöge ez, ahol tulajdonképpen mi magunk is alaposan elveszünk: kinek adjunk igazat?

A darab egyértelműen feminista kérdésekre összpontosít, viszont az élet, azon belül is a színes (vagy éppen szürke skálán mozgó) egyéni sorsok túl bonyolultak ahhoz, hogy kizárólag egyetlen, vitathatatlan helyes megoldással tehessük fel az i-re a pontot. Így viszont – jobb híján – 90 percen át hibákba ütközünk, meg egymásba. Nő a férfiba, férfi a nőbe. Már megint. Még mindig. Örökké. És közben görcsösen javítani akarunk, de a színpadra álmodott kifent, humoros, érett párbeszédek záros határidőn belül robbantják a bombát, s a repeszek pedig hol itt, hol ott, de végül minket is eltalálnak, megsebeznek.

Kinek hol fáj? Mennyire mély a seb? Vérzik is, vagy csak karcolás?

Ahogy egy bölcs skandináv közmondás is tartja: „Jobb szavakkal meggyőződni, mint ütésekkel.” És ez tényleg így van. A vélemény nem holmi keserű pirula, amit lenyelni kell, mert az csak rövid időre szünteti meg a problémát. 15 év pedig van annyira hosszú idő, hogy patikányi készlet halmozódjon fel belőle. Ha pedig ezt most mi mind, egy az egyben a torkunknak borítanánk, felfordulnánk.

Na és Nóra, meg Torvald?

A kopár szobában, félhomályban, közös emlékeik porba hullott romjai fölött szavak kimondott árjában fuldokolnak, mint a partra vetett hal, miközben lecsúszik egy-egy ital is, csak hogy megolajozza a néhol kicsit önismétlésbe torkolló, nyikorgó bizonygatást.

Itt aztán kő kövön nem marad – mígnem a férj fején nem találja a szöget. A követ? Egészen pontosan; egy könyvet.

„Nem mondhatom el senkinek. Elmondom hát mindenkinek.” – gondolhatta ezt Karinthynk mellett Nóra is, aki másfél évtizedes távollétében igazi feminista bestsellereket merített (minden tekintetben) saját kútfőjéből.

„A házasság könyörtelen dolog, elpusztíthatja a nő életét.” – vallja szent (vagy inkább profán?) meggyőződéssel, s akár a passzátszél, úgy kifúj az őt olvasó női agyakból minden kétséget.

Torvaldéba pedig egyre több tódul: vajon hol rontotta el? Mit vétett? Ha már az asszonyt méltató szó is sértés, önnön tartással teli férfiképe archaikusan csuklik össze a szemünk láttára. Aztán mégis magára talál és összerándul. A mindenkori kötelesség stramm fonala talpra állítja, melyből válaszul csakhamar méretes, csinos masnit köt a karcsú, jogokat egyre-másra harsogó torokra.

Az itt már csak Nórán múlik, hogy letépi-e, illetve, hogy új horizontok felfedezése irányába fordul-e. Kérdés persze, hogy mindehhez kap-e hivatalos passzportot, mivel egy bizonyos határon túl az útilapu már érvénytelennek minősül…

Ha az apa tűz, az anya puskapor, a gyermek csupa láng. Emmy – kijelenthetjük – ebben a felállásban tűzről pattant ifjú hölggyé serdült, mióta édesanyja elhagyta. Ha valamit, hát azt biztosan nem mondhatjuk rá, hogy ennek a lánynak nagyobb a füstje, mint a lángja: a viszontlátást követő kezdeti feszengés után végig szenvedélyesen képviseli mindazt, amiben őszintén hisz, éppen úgy, ahogyan Nóra. A felek ebben az esetben is – burkoltan, de – összecsapnak. Parázsvita kialakulóban?

A precízen adagolt 90 percnyi homok – néhány fejreállítás után – szédületes gyorsasággal pereg le óráinkon, mi meg a hálás taps után nem győzzük porolni magunkat az előtérben, nehogy a szemcsékből valami a fülünk mögé tapadt vajba ragadjon. Lássuk be: a világ nem változott annyit, mint ahogyan azt Nóra várta volna, de ez ne tartson vissza bennünket attól, hogy elgondolkozzunk az előadás tanulságairól.

Élni, és élni hagyni – tán ez a modus vivendi. Mezsgyéink bár nem végtelenek, nem mindegy, mi határol bennünket, és hogyan. Ha nincs beépített vészkijáratunk, csak körbe-körbe forgunk, miközben meggyőződésünk, hogy haladunk valamerre. Ez a monoton körforgás válik végül aztán önnön tehetetlenségünk (előttünk is) láthatatlan formájává.

Az előadásban Kováts Adélt, Csankó Zoltánt, László Lilit és Bodnár Erikát láthatjuk.

Írta: H.P.K.