Szemerkélő esőben szempárok szegeződnek szerény személyére. Őkirályi fensége félszeg, fakó faarccal fazettál, ám szavai szaggatva szelik át az étert, s csak alig tesznek meg néhány métert. A birodalmi bagóleső bakot lő, s látszik: a probléma eget verő. Mi hát ilyen esetben a teendő?

  Lionel Logue (Ungvári István), az ausztrál beszédterapeuta ekkor kerül bele abba a bizonyos képbe, melyet a hercegné (Mihályi Orsi) pingál teljes titokban óriási paravánok, s készséges szolgák – pontosabban szólva: testőrök – fedezékében. Az asszony a szeretett férfiért bármire képes: helyette is vívja a szélmalomharcot a ködös Albionban, amikor egyszer csak merészségének hála váratlanul elül a vihar. A harley street-i rendelő felett egyszerre kiderül az ég, a felhők mögül kibújik a nap, az emeleti ablak pedig szélesre tárul. A szónoklásra kárhoztatott öblös tüdő tiszta levegővel telítődik, átjárja a pórusokat, miközben a határ is eltűnik alsók és felsők közül. [A jelszó most: nószmoking!...] S minderre aztán „Óóóóóó!...”, „Áááááá!...” legalább kósza 15-15 másodpercre mi is rácsodálkozhatunk.

  (Királyi) Házon belül azonban dúl a rút viszály: sokakkal ellentétben a szívnek nem lehet parancsolni, még egy mindenki felett álló, köztiszteletben álló kékvérű uralkodónak sem. Ám annak, aki megtagadja a parancsot, előbb-utóbb mennie kell. A viharfelhők ekkor – a légvédelmi ballonokkal egyetemben – ismét megjelennek, ráadásul éppen akkor, amikor egy dikcióban delejes diktátor készül megalomán ámokfutásra.

  György Győr gyémántja. Csiszolatlan helyett nagyon is csiszolt, hiszen a yorki herceget alakító Csankó Zoltán már rutinos a szerepben. „Nagyon nagy adomány, hogy az ember egy olyan szerepet eljátszhat, amit szinkronizált. Nagyon érdekes. Jó érzés. És, hogy sikerrel. Az emberek hasonlítgatják, de hát ez más. A film is más, és más a színpad. Persze nyilván sok hasonlóság van abban, ahogy játszunk, mert én is igyekszem úgymond a lehető legtermészetesebben játszani, ahogy ő [Colin Firth – a szerk.], de nem lehet a kettőt összehasonlítani.” – mondja.

  A művész tulajdonképpen 2011 óta királyi körökben kering: Colin Firth Oscar-díjat érő alakításának magyarítása után Veszprémben lépett először színpadra fess díszegyenruhában, most pedig közvetlenül a győri közönség előtt koronázzák meg estéről estére.

  „Azt gondoltam, hogy mostanra már sokkal könnyebb lesz minden, de nem így történt” – vallja be őszintén Csankó Zoltán. „Nem a szöveg szempontjából, mert a szövegtudásomat én annyira felfrissítettem, hogy a szöveggel semmi gondom nem volt, de ugye új partnerek vannak, akik más ritmusban játszanak, mint az előző partnereim. Veszprémben, amikor játszottuk, ott forgószínpad volt, itt statikus színpad van – mindenféle tolható díszlettel. Ide tolják, oda tolják, sokáig azt se tudtam egyébként, hol kell kimennem, annyira belém ivódott a veszprémi díszlet. És rengeteg gyorsöltözésem van! Hová kell rohannom öltözni? Mindig más felé indultam el, mint ahová egyébként kellett volna. A másik a kis tér: Veszprémben több száz ember előtt játszottunk, és nekem ott át kellett beszélnem az egész teret. Nyikorgó székek, mindig rengeteg köhögés… És ezt a hosszú páros jelenetekben nagyon nehéz kezelni. A báli képben mikroporttal, meg a végén, amikor be vagyunk hangosítva a katedrálisban, ott ez nem probléma, de amikor két ember húsz percig beszél a színpadon, az iszonyatosan megterhelő, úgy, hogy ami fontos, eljuttasd a huszadik sorba is. És itt nagyon jó ötletnek tartom, hogy Győrben – bár először megijedtem – nem nagyszínpadon vagyunk, mert annyira jót tett az előadásnak, hogy ilyen közel vannak a nézők, olyan intimen lehet ezeket a jeleneteket eljátszani, amire igazából Veszprémben nem volt lehetőség. Azt gondolom, sokkal emberibb így, bár az is nagyon jó előadás volt. De ez most más. Viszont az alapjai természetesen ugyanazok. Az igazságok azok ugyanazok, és azoknak is kell lenniük. Egyébként az egykori veszprémi kollégák is eljöttek megnézni az előadást, és nagyon tetszett nekik. Ez a történet – bár alapvetően végtelenül egyszerű, mégis – meghatja az nézőket. Két ember szép lassan hogyan csiszolódik össze a nagy társadalmi különbség ellenére, és hogyan tudnak egymásnak segíteni.”

  A jó szereposztás már önmagában fél siker. A győri előadást – Kaposvár és Veszprém után immár harmadjára is – Funtek Frigyes rendezte meg, aki ezúttal sem bízta a véletlenre, hogy kikkel dolgozik együtt. VI. György karakterét olajozott, biztos kezekbe helyezte, azonban a csapat többi tagja most ugrott fejest először a képzeletbeli Temze mély vizébe.

  „Igyekeztem elkerülni azt a hibát, hogy mivel én ezt már egyszer sikerrel eljátszottam, hogy őket oktassam, vagy elkezdjem terelni őket afelé, hogy azt csinálják, amit az előző partnereim csináltak Veszprémben. Igyekeztem háttérben maradni, és igyekeztem nagyon becsületesen dolgozni; hogy ők úgy érezzék, mintha én is a nulláról kezdeném. Úgy próbáltam, mintha én ezt soha nem játszottam volna. De azért volt, amihez ragaszkodtam: mert, amit egyszer már Veszprémben nagy nehezen megszültünk, azt miért ne csináljuk meg itt is, úgy? Miért kéne valami mást kitalálni, amikor az ott nagyon jól működött? Ezekhez ragaszkodtam. De nagyon jó partneri viszonyom volt mindenkivel. Alapvetően elfogadtuk egymás véleményét, javaslatait.”

  Az emberi kapcsolatokkal operáló történet az Oscar-díjas film bemutatása óta jól ismert az emberek körében, ráadásul valós alapokon nyugszik, nem teljesen fikció.

  „Mihályi Orsi, aki a feleségemet játssza, annyira helyes volt, ragaszkodott egy ideig ahhoz, hogy a királyi családban nem karol bele a hercegné a hercegbe, de mondtam, hogy ez nem dokumentumfilm. Én sokkal idősebb vagyok, mint akkor György volt, de mi nem dokumentumfilmet csinálunk, hanem emberi kapcsolatokról beszélünk. És ez a lényeg! Ha az működik, akkor minden működik. Van néhány utalás – például, hogy ’Hogy merészeli?!’, amikor hozzám nyúl a beszédtanár, megérint, ami ugye szigorúan tilos, illetve, az öt lépés távolság, ami többször is elhangzik a darabban. De, ha folyamatosan erre törekedtünk volna, akkor az egy dokumentumjáték lett volna a királyi családról, az meg kit érdekel? Az a lényeg, hogy a nulláról hogyan jutnak el sok-sok konfliktus és fordulat mellett a győzelemhez, ahogy én mondom ugye a darab végén. Azt gondolom, hogy ennek a két embernek – a beszédtanárnak és a leendő királynak – a kapcsolata a legfontosabb, ahogy egyébként a filmben is, és, a feleséggel való viszony. Aztán persze az ausztrál házaspárnak is van egy sorsa, ami a filmből szinte teljesen ki lett húzva, épp, hogy valami maradt belőle. Itt a színdarabban azért sokkal több lehetőségük van megmutatni, hogyan élik meg azt, hogy Ausztráliából Angliába mentek, és, hogy ott milyen módon illeszkednek be az ő másságukkal. Illetve, további érdekesség még, hogy a filmbeli és színpadi történésekkel ellentétben a valóságban mindez – ez a nagy tanulás – valójában nem is a háborús beszédre volt kihegyezve, hanem az ausztrál parlament megnyitójára. Ennyi csúsztatás van, de én nem bánom, mert így annyira szép, és a háborúval összekötve talán még hatásosabb. Egyébként, ez egy igazi háborús beszéd, amit elmondok a végén, ezt Bertie tényleg elmondta, de hát nem erre lett ő elsősorban felkészítve. ”

  VI. György király tényleg erősen dadogott, rengeteget küzdött a problémával, mire nagy nehezen sikerült némiképp úrrá lennie nem kicsit bosszantó defektusán.

  „Néha előadás után, a büfében én is hosszan dadogok” – árulja el Csankó Zoltán. „Most már kevésbé, de amikor próbáltunk és sokszor nekimentünk egy-egy jelenetnek újra és újra, az már nagyon megterhelő volt. Rengeteget dadogtam utána a büfében. Főleg Veszprémben. Itt már kicsit enyhébbek ezek a tünetek, jobban tudom kezelni. De mindez azért van, mert ha ezt az ember nem játssza hitelesen, ha nem terheli meg az idegrendszerét totálisan, ha csak művi az a dadogás – mint egy rajzfilmben a Cucu malac, akit én szinkronizáltam valamikor elég sokáig –, szóval, ha ilyen cucumalacos lesz, akkor az nem jó. Az nem ér semmit. Nagyon hitelesen kell, hogy szinte könnybe lábadjon az ember szeme az erőlködéstől, vagy az akarástól. És akkor a néző is azért szorítja a karfát, mert szurkol. De csak akkor szurkol, ha azt látja, hogy itt valós probléma van. Ha nem látja, hogy ez igaz, elenged engem. Akkor nem lesz érdekes, ha csináltnak látja. Nekem a példányom úgy néz ki, mint egy kotta. Minden egyes mássalhangzó alá van húzva, hogy hol kell dadognom. Persze van, amikor adok magamnak szabadságot, valamin átsiklok, akkor dadogok kicsit máshol, de alapvetően tartom magam a szabályokhoz. Már csak azért is, hogy a kollégák is tudják körülbelül, mennyi idejük van erre vagy arra. Néha viccesen meg szoktam őket kérdezni, hogy siet-e valaki, mert akkor nem dadogok. Vagy csak alig. Volt olyan próba, amikor egyáltalán nem dadogtam, csak mondtam a szöveget, mert rettenetesen lefáraszt. Fizikailag és idegileg is. Aztán van ugye, hogy az előadásban ráülnek a hasamra, ilyenkor kicsit vissza kell rázódni, hogy az ember kondija visszajöjjön.”

  Ez a bizonyos mindent lezáró – vagyis inkább mindent elindító – híres rádióbeszéd az előadás konkrétan legkatartikusabb pillanata, ami most színpadon is legalább annyira szívhez szólónak bizonyul a nézők számára, mint annak idején a második világháborúba lépett Britannia lakosságának lehetett.

  „Ott nagyon komolyan kell figyelnem a szöveget is, a dadogást is, plusz a zenét, hogy hol tart. Ez ugyanis nem improvizáció, hanem van egy ideje. Ahol megszólal a zene, ott nekem be kell osztanom az időt; hogyan kell mondanom a szöveget, hogy kijöjjön a legvégén az a bizonyos kézfogás a dobokra. Nagyon összetett dolog. Bevallom, csinálni – már – egy kicsit unalmas, mert olyan hosszú, de a nézők imádják, szorítják a karfát. Amikor elmondom, akkor természetesen a legnagyobb szívvel csinálom, de ha ez nem lenne benne, könnyebb lenne. Meg kell szenvedni vele mindig, mert ha nem szenvedem meg, akkor nem ér semmit az egész. Erre van kihegyezve az egész színdarab, erre az utolsó beszédre. Nagyon komolyan kell csinálni, és rettenetesen fárasztó, de így hatásos.”

  Ahogy a filmből, úgy a színdarabból sem maradhatott ki a híres-neves káromkodós jelenet…

  A király beszéde című David Seidler darabot szeptember 28-án mutatta be a Győri Nemzeti Színház a Kisfaludy teremben, és a zajos sikerre való tekintettel valószínűleg még sokáig élvezheti is a nagyérdemű – már, ha tud rá jegyet szerezni. Az előadás főbb szerepeiben Csankó Zoltánt, Ungvári Istvánt, Mihályi Orsit és Mézes Violettát láthatják a kultúrára és szórakozásra éhes nézők.