"Mert akiknek nincs humoruk, azok bántanak" - interjú Scherer Péterrel

Sokan Jancsó Miklós filmjeiből emlékeznek rá, mások az Argó filmekből, vagy a Made in Hungáriából emlegetik, az utóbbi időkben pedig a Válótársak Jakab Dávidjaként tudják beazonosítani Scherer Pétert. Kevesebben hallottak arról, hogy ifjúsági előadásokkal járja az országot, és hogy Mucsi Zoltánnal van egy közös mini társulatuk, a Nézőművészeti Kft. Scherer Péterrel a Don Quijote előadás előtt beszélgettünk.

>>> A tantermi előadásokra, illetve a Klamm háborújára utaló válaszok könnyebb megértéséhez, olvassák el kritikánkat ezen az oldalon. <<<

Footer.hu: Izgul mielőtt színpadra lép? Milyen megérkezni egy előadásra?

Scherer Péter: Ez az előadás viszonylag régóta megy. Ilyenkor szöveg-összemondó próbát tartunk, noha nem igazán vagyok izgulós. Annyi biztos, hogy az előadásokhoz egy másfajta energiaállapotra van szükség, és ez el kell érni valahogyan. Erre mindenkinek más a módszere. Van, aki gyomoridegből fut neki, van, aki tréningezik, mozog, fut, vagy csak a jeleneteit mondja fel magának, esetleg felveszi a jelmezt és abban mászkál, de ez már egyénfüggő. 

F.: Önnek mi a személyes módszere?

S. P.: Ez változó. Minden darabra más módszerem van. A Don Quijote-nál felmondom a szöveget magamnak, mert klasszikus szöveg és nehéz. Ez egy 17. század eleji történet, a fordítás is régies jellegű, nehezen mondható, tehát ezt egy kicsit "be kell beszélni" előadás előtt. 

F.: Volt szerencsénk megtekinteni a Klamm háborúja című monodrámát. Ezt a darabot egyedül viszi el a hátán. Milyen megterhelést ró ez önre?

S. P.: Igazán szeretem ezt az előadást. Már több mint kétszázhetvenszer játszottam és ha rendszeresen havi egyszer, vagy kétszer megy, akkor könnyen felidézem a szöveget. Az első száz, százötven előadás előtt mindig csináltam szöveg összemondó próbát. Most már ott tartok, hogy ha nem jut eszembe egy mondat, vagy mást mondok, akkor is pillanatok alatt feltalálom magam. Van olyan, hogy improvizálok valamit, és ezzel visszatalálok a szerepemhez. Viszont olyan is történt már, hogy a gézengúzok csináltak valamit, ami megakasztott, és ezzel együtt a szöveggel is elakadtam. Ilyen esetben hátrasétálok a súgóhoz, ő mond két szót a fülembe, és  már megy is tovább az előadás.

F.: Ezek szerint a Klamm háborújának szövege alakul a közönség visszajelzései alapján?

S.P.: A szöveg teljesen fix, de a közönség bele-bele tud szólni. A megszólítás mindig egy időzített bomba, mert jöhet rá válasz és sosem tudhatjuk előre, hogy milyen válasz érkezik.

                                    Részlet a Klamm háborúja című monodrámából

F.: Hogyan élik meg srácok a tantermi előadásokat?

S. P.: A VÁLASZ-UTAK című rádióműsor vendége voltam nemrég, ahol nyolc fiatal kérdezett engem a Klamm háborújával kapcsolatban. Eszméletlen volt. Az ilyen közönséggel mindenről lehet beszélgetni, ami a darabban történt, kimondják mindazt, ami nehezen szavakba önthető. Érdekes, hogy a diákok legtöbbször saját magukat hibáztatják, kevésbé a tanárt, már ami tragédiát illeti. Pedig a tanár nagyon sok meggondolatlanságot követ el. A diákok elfogadják, hogy a történet szerint ők vádolják a tanárt, de a személyes véleményük az, hogy a tanulóknak jelentős szerepe van abban, hogy ez a tanár tönkrement. Még azt is bocsánatos bűnnek tartják, amikor a tanár jegyzeteket készít bizonyos diákokról. Látszik, hogy nem éltek az ötvenes években, az NDK Stasi idejében, amikor egy ilyen leleplezésnek másféle jelentése volt. Megdöbbenti őket, amit tapasztalnak, de teljesen másképp dolgozzák fel az eseményeket a meg-nem-tapasztaltság tükrében. Máskülönben katartikus hatásról számoltak be, és ez sokat jelent nekem.

F.: A többi osztályterem előadás is ennyire sikeres?

S. P.: Rendkívül népszerű a drogos darabunk, A gyáva, amelyet már több mint háromszázszor játszottunk. Nagyon jók a visszajelzések. Sokan mondják, hogy mennyivel hatásosabb ez így, mintha valaki csak úgy elmesélné, hogy milyen káros hatása van a hallucinogén szereknek. Átélhetően, zsigeri szinten, a színház erejével azonosulhat a közönség egy fiúval, akiért borzasztóan kár, mert tehetséges lehetne, jó színész lehetne, akinek költői vénája van a darab története szerint, és aki a szemed láttára teszi tönkre magát és pusztul el. Ez nagyon erősen hat. Rendkívül jók a visszajelzéseink, csodálatos beszélgetéseink vannak a közönséggel. 

F.: Úgy tudjuk, hogy vidéki iskolákba is elviszik ezeket a darabokat. Ami a visszajelzéseket illeti, van különbség vidék és város között?

S. P.: Én úgy mondanám ezt, hogy azokban az iskolákban, ahol kevésbé járnak színházba a diákok és a színházi kulturáltság kevésbé jellemző, ott sokkal nyersebbek a reakciók, sokkal ösztönösebbek, ha úgy tetszik, gyerekesen őszintébbek a fiatalok. Néha előfordul, hogy bekiabálnak valami olyasmit, hogy "Menj oda, adj neki, üsd meg!" Míg egy olyan iskolában, ahol rendszeresen járnak színházban, ott tudják, hogy ez játék, ez színház. Amúgy vidék és Budapest között, illetve egy elit iskola, vagy egy állami iskola között nem látok jelentős különbséget. Úgy veszem észre, hogy az internet nagyjából kiegyenlítette a különbségeket, ami a várost és a vidéket illeti. Régebben, az én diákkoromban több különbséget tapasztaltam. A pesti srácoknak egyszerűen más levegőjük volt.

F.: Ha már diákkornál tartunk. Dolgozott valaha a szakmájában? Van esetleg olyan terv, amely a nevéhez köthető? 

S. P.: Nincs. A BME építőmérnöki karára jártam. Egyedül a diplomamunkám volt olyan, amit egy hídépítő vállalatnál készítettem. Akkoriban épült Kaposváron az a vasúti felüljáró, amely a mai napig megvan, és amelynek én a cölöp alapozását terveztem újra. Ez sem az én terveim alapján valósult meg, de végeztem rajta néhány számítást.

F.: Kapa és Pepe markáns alakjai a magyar filmtörténetnek, és nyilván sokan azonosítják önt és Mucsi Zoltán ezekkel a szerepekkel. Ez zavarja önt? Mennyire érzi skatulyának a szerepet? Milyen hatással vannak ezek a karakterek a szakmai életére? 

S. P.: Kapa és Pepe Jancsó Miklós halála óta kevésbé vannak jelen az életünkben. Lecsengtek azok a közönségfilmek is, ahol együtt játszottunk. Persze, van, hogy felkérnek minket, főleg afféle PR-os dolgokra. Reklámokra, egy-egy műsor vezetésére. Azonban filmre nincsen ilyen típusú felkérésünk. Zoli a Tóth Jánost forgatja, én a Válótársakban vagyok... Igaz, van egy saját mini társulatunk, a Nézőművészeti Kft. és itt együtt játszunk és együtt is gondolkodunk, illetve alkotunk, és én ezt a magam részéről büszkén vállalom. Nagyon szeretem, hogy ezen a színész pályán nem egyedül bandukolok. Bár olyanok vagyunk, mint Rocinante és Sancho szamara. Botorkálunk ezen a pályán, hol az egyikünk botlik meg egy kicsit, hol a másikunk, néha a szamár megy ki legelni balra, de aztán visszatalál az útra. Akkor egy kicsit megszaporázza a lépteit, utoléri, még lehet, hogy le is előzi a lovat. Így bandukolunk Zolival ketten, ami szerintem csodás. Ezt csak irigyelni lehet.

F.: Volt valaha ön és Mucsi Zoltán között komolyabb ellentét? 

S. P.: Igen, komoly vitáink vannak szakmai kérdésekben, mivel mind a ketten konok, makacs emberek vagyunk. Persze, ez legtöbbször nem látszik, vagy a filmekben olyan, mintha mindig csak a Zoli igaza érvényesülne, de ez nem így van. Én rendíthetetlenül küzdök az igazamért a jobb eredmény érdekében és ebből jócskán adódnak konfliktusaink. De ezeket az összetűzéseket soha nem a magánélet, mindig a munka és az ügyhöz kapcsolódó jobbítási szándék hozza létre. Ezekből mindig kibékülünk. Két ember, aki jót akar és érti is egymást, az azt mondja ilyenkor, hogy "Te figyelj ide, hülye voltam egy kicsit!", "Ne is mondd, én is!" - és már el is felejtettük az egészet. Mi tényleg jó barátok vagyunk.

Ha hülyeségről van szó, nem kell sokáig castingolni... Scherer Péter és Mucsi Zoltán interjújának lehetnek szem és fültanúi

F.: Ha már Mucsi Zoltán szóba került... Megfigyelhető, hogy mostanában erőteljes a jelenléte a közösségi médiában, míg ön nem igazán van jelen. Ez tudatos döntés eredménye?

S.P.: Nem tudatos. (Mucsi) Zoli a fiával kitalálta a Facebook megjelenés mikéntjét, és nagyon jól csinálják. Sok közös videónk is van az oldalon. Nem tudom, ha valaki jönne, esetleg valamelyik lányom, vagy valaki más, aki ért ehhez és azt mondaná, hogy "Te, csináljunk már neked egy normális Facebook oldalt"- lehet, hogy elgondolkodnék rajta. Eddig nem ajánlkozott senki, és az is dilemmát okoz, hogy a Zoli videóinak háromnegyedét én is feltölteném. Az emberek összezavarodnának, hogy melyiket nézzék. Ettől függetlenül, lehet hogy egyszer megtörténik. Van egy rajongói oldalam, bár annak működését nem igazán követem. Nagyon kedvesek és igazán értékelem, hogy működtetik az oldalt, noha én úgy látom, hogy ez a hivatalos Facebook-oldal egy komolyabb dolog. A Facebook megjelenés gondolkodást igényel, és azt hiszem, ezt akkor érdemes csinálni, ha magvas gondolataid vannak a világról, és mindezt humoros, vitriolos, szarkasztikus, vagy éppen fájdalmas, megrendítő formában képes vagy kifejezni. Erre viszont energiát kell fordítani, ehhez pedig szükségem volna egy stábra, mert ezt egyedül nem tudnám megcsinálni.

F.: Jellemzően olyan darabokban szerepel, amelyben központi szerepet játszik a humor, de ha mégsem, hát bizonyos pontokon felbukkan. Vállalna valaha olyan szerepet, amely annyira drámai, hogy a humor kiszorul? 

S. P.: Igen, vállalnék, sőt, már volt is példa rá, hogy humortalan karakter bőrébe bújtam. A gondok című darabban játszottam, illetve játszom ilyen szerepet. Hovatovább a Kolibri színházban megy a Márió és a varázsló című darab, ahol a Cipollát alakítom, és ez figura inkább bántó mint humoros. Szóval, van ilyen szerepem, noha az alkatomból fakadóan a humoros karakterek dominálnak. A Krétakör idejében volt egy darabunk, amelyben Törőcsik Mari mondott egy szöveget, amely úgy kezdődött, hogy "Az életben a legfontosabb a humor. Az apám mindig azt mondta, óvakodj azoktól az emberektől, akinek nincs humoruk. Mert akiknek nincs humoruk, azok bántanak." - ez nekem nagyon tetszik. Ez egy kortárs német darab, Frank Schimmelfennig műve, amelyet Shining Árpád vitt színre. Krétakör-Katona co-produkció volt, nagyon mélyen belém ivódott.
A humor. Jó példa a humor erejének ábrázolására a Testvérest című előadás, amelyet magam rendeztem és Katona Lászlóval, illetve Sinkó Katival hárman játszuk. Én egy patológust alakítok, aki egy átlagos napját tölti a proszektúrán, amikor váratlanul kopogtat az egyik hozzátartozó. Egyáltalán nem vicces, hogyha meghal valakid, és neked be kell menned a patológiára azonosítani, sőt. A legtöbb ember életének ez az egyik legmegrendítőbb pillanata. Azonban nekem lehetőségem volt egy patológus szemszögéből vizsgálni a helyzetet (beszélgettem a témáról egy valódi szakemberrel) és rádöbbentem, hogy ez mégiscsak vicces valahol, méghozzá fájdalmasan az. Ami neked életed legsötétebb története, a legmélyebb pontja, az a másik embernek a munkája és lehet, hogy éppen éhes, lehet, hogy enne egy szendvicset, amibe már bele is harapott, amikor te megzavartad a kopogással... én ezt hívom tragikomikumnak. És a tragikomikum meglátásom szerint a legnemesebb humor. Az a pillanat, amikor képtelen vagy eldönteni, hogy sírj, vagy nevess. És ilyen módon szerintem a humornak mindenhol van helye.

F.: A közönséggel, a rajongókkal milyen kapcsolatot ápol? Egyáltalán ápol-e bármilyet is? 

S. P.: Ha valamelyik színház szervez közönségtalálkozót, szívesen megyek. A színházak éjszakáján mi, alkotók is kezdeményeztünk beszélgetést. Legutóbb pedig a Testvérest című darabot követően, Al Ghaoui Hesna vezényletével alakult egy komolyabb diskurzus, amelynek keretein belül a nézők kérdéseire válaszoltunk. Ezenkívül az összes ifjúsági darabnál, amelyet rendezek beszélgetést kezdeményezünk a közönséggel. Illetve ha szükséges, szakértőkkel, vagy éppen a drámafoglalkozás keretein belül drámapedagógusokkal is gondolatot cserélünk. Egyébként ha kérik, szelfizni is szoktam.

F.: Ön szerint Magyarországon létezik rajongói kultúra? 

S. P.: Az RTL Klubon futó Válótársak és Jakab Dávid karaktere (hamarosan debütál a 3. évad), sokat dobott az ismertségemen. Az emberek rám néznek, felismernek és elmosolyodnak. Vagy odajönnek, és udvariasan kérnek egy szelfit. És én ezt általában megengedem. Gyorsan megcsináljuk a közös képet, kezet fogunk, egy Isten hozzádot mondunk egymásnak és ki-ki megy a saját útjára. Szóval igen, létezik valamiféle rajongói kultúra Magyarországon. Lehet, hogy mérsékeltebben, vagy kulturáltabban, vagy kicsit közép-kelet európaibb módon, de létezik. Arról persze fogalmam sincs, hogy Amerikához képest hol tartunk, hogy mi történik, ha Brad Pitt kisétál az utcára. Valószínűleg ennek a kétezerszerese. De hát az ország is kétezerszerese a miénknek. Azt mondjuk eltudom képzelni, hogy annak idején Csortos Gyula, vagy Kabos Gyula hisztérikus rajongásnak örvendett. Ettől függetlenül élvezem a magunk sikereit. (Mucsi) Zoliról csináltam a 60. szülinapjára egy videót az utcán, kíváncsi voltam, hogy egyetlen kép alapján mennyire ismeri fel őt az utca népe. Meglepődtem, mivel a fiatalok ismerik fel leginkább, mit több, idéznek tőle, és imádják.

F.: Nagyon kevés dolgot tudni a 639. baba című rövidfilmről, és a rendező páros (Dési András, Móray Gábor) másik munkájáról az Éjszakám a nappalod című alkotásról, amelyek személyes kedvenceink. Milyen élményei kötődnek a forgatásokhoz? 

S. P.: Az alkotókkal nagyon jóban vagyok. A dolog érdekessége, hogy a kisebbik lányom egy iskolába járt Dési András lányával. A felkérést a 639. baba címszerepére ilyenképpen egy szülői értekezlet után, a folyosón kaptam. Nagyon szeretem azt a kisfilmet, noha hazánkban annyira nem ismert. Számos nemzetközi kisfilm fesztiválon nyertünk díjat, csak ugye egy ilyen rövidfilm nem kap akkora publicitást mint mondjuk egy egész estés alkotás. Örülök, hogy szóba került ez az film, mert mind a digitális világa, mind a gondolatisága nagyon különleges és jópofa. Csak ajánlani tudom az embereknek. Az éjszakám a nappalod egy nehezebb dolog volt, a kritika nem fogadta túl jól, pedig én élveztem mint néző, ráadásul jó munka volt.

Adjanak a kultúrára, és tekintsék meg a 639. baba című rövidfilmet!

F.: Az éjszakám a nappalod című filmben egy kerekesszékes karaktert formált meg. Milyen érzés volt testi fogyatékkal élő ember játszania? Hogyan készült erre a szerepre? 

S. P.: Testi fogyatékkal élő embert alakítani nehéz dolog, folyamatosan meg akartam mozdítani a lábaimat. Gyakoroltam rá, ráadásul a sors egy olyan történetet hozott elém, amelyből szintén sokat merítettem. Egy héttel azután, hogy megkaptam a szerepet egy esküvőre voltam voltam hivatalos, ahol szembetaláltam magam egy kerekesszékes fiúval, akivel gyakorlatilag végigbeszélgettem az estét. Elmondta, hogy mennyire fáj a válla, a háta, hogy a gerincét mennyire megterheli a folytonos ülés, és elmesélte, hogy milyen mozdulatokra van szüksége ahhoz, hogy a mozgáshiánytól a bemerevedett gerincizmait kilazítsa. Rengeteget mesélt arról, hogy a lábait hogyan emeli meg, és hogy milyen mérhetetlen belső feszültséggel küzd. Az egészséges ember számára szinte elképzelhetetlen hogy ő abból a kerekesszékből soha nem állhat fel, és hogy emiatt nap mint nap hányféle nehézséggel kell megküzdenie. Van egy rendezésem Vakság címen, amelyben a főhős, egy fiatal lány elveszíti a szeme világát - ifjúsági darab egyébként -, és amikor erre készültünk, ellátogattunk a Láthatatlan kiállításra, hogy gyűjtsünk némi tapasztalatot a témában. A speciális tárlatvezetés végén valaki megszólalt, hogy "Köszönöm szépen, hogy itt lehetettem, mert most már tudom, hogy milyen vaknak lenni." Erre azt válaszolta a tárlatvezető srác, hogy "Nem, ön nem tudja, hogy milyen vaknak lenni. Ön azt tudja, hogy milyen az, ha egy fél órára beküldik a sötétbe és ott elbizonytalanodik. Azt, hogy ön soha nem tudja kinyitni a szemét, azt ön nem tudja elképzelni." És ezt hitelesen ábrázolni színészként igazi kihívás.

F.: Végül de nem utolsó sorban: Volt mostanában olyan kulturális élmény, amely nagy hatással volt önre? 

S. P.: Nemrégen zsűriztem a tantermi színházi projekt kapcsán, amelyet a (Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület (FÜGE) szervezett, ennek keretein belül tizennyolc ifjúsági előadást volt szerencsém megtekinteni. Ezek közül három különösképpen megfogott. Az egyik a K2 Antigoné című darabja volt, egy másik pedig az Örömsorvasztók, amely egy bio-őrült lányról szól. Horváth Kristóf (Színész Bob) rendezte; slammer és színész-jelölt barátaival építette fel a darabot. Aztán szerettem még három fiatal színész munkáját, a Megtorlás napja című színdarabot, amely egy amerikai fiú a valós történetét dolgozza fel. Ez a srác 22 évesen a depressziónak egy olyan fokára jutott el, hogy végül pisztolyt ragadott és lemészárolt mindenkit, aki csak útjába került. 

F.: Köszönjük szépen, hogy válaszolt a kérdéseinkre és betekintést engedett a filmes és színházi kulisszák mögé!